Siculicidium - Székely Zenei Emlékek Erdély Aranykorától A Madéfalvi Veszedelem Utáni Korokon Át A Régi Székely Népzene Felfedezéséig

A madéfalvi veszedelem 250. évfordulóján Madéfalva község számos rendezvényt szentelt a területén történt egykori tragikus események megidézésére. Ebből a sorozatból nem maradhatott ki a zenei megemlékezés sem. Magától értetődő volt, hogy ennek megvalósítására a község elöljárói a Barozdára gondoltak, hiszen az együttes énekese, Györfi Erzsike madéfalvi származású, s jó pár éve idegenből végleg hazatérve ma is a közelben lakik. De amiatt is, hogy a Barozda többi tagja szintén a Székelyföldről származik, s az 1970–80-as évtizedek fordulója körüli esztendőkben Csíkszeredában hozták létre együttesüket, majd az első székelyföldi városi táncházat. 1980-ban kezdeményezték a Csíkszeredai Régizene Fesztivál létrehívását, amelynek házigazdái voltak annak 1986-os betiltásáig. A korabeli hatalommal szembekerülve, munkájuk ellehetetlenítésével akkor közülük többen idegen földre kényszerültek távozni, s így megtapasztalhatták az egykori madéfalvi menekültek sorsát. A Barozda műsoraiban kezdettől kettős irányultság érvényesült: egyrészt visszahoztuk a korai gyűjtésekben található, de a későbbiekben már kiveszett népzenei hagyományt, köztük a régi székely népzenét, másrészt felelevenítettük a még régebbi korok erdélyi zenéjét, amely már csak írott forrásokban maradt ránk, abból is leginkább azt, ami a néphagyománnyal is összefüggésben áll. Ez a műsorarculat tette lehetővé számunkra, hogy jó szívvel fogadjuk a felkérést, és a Barozda számára testreszabottnak érezzük ezt a megtisztelő feladatot. Konkrétabb előzményünk is van: a madéfalvi vérengzést megéneklő csíkrákosi népdalt már a csíkszeredai időszakban repertoárra tűztük, a Marosvásárhelyi Rádió is felvette, bemutatásra került az 1982. évi Csíkszeredai Régizene Fesztiválon és ugyanabban az évben Esztergomban is. Jelen kiadvány előző részéből látható, hogy a madéfalvi vérengzésnek és következményeinek az emlékét több népdal, népies dal őrzi, és jelentős közköltészeti tükröződései is ismertek. Ahol csak szövegek őrződtek meg, ott is majdnem mindig dalról beszélnek, hiszen akkoriban a verseket mindig énekelve adták elő. De még több dal maradt fenn a székelyek Gyimes, Moldva, majd Bukovina irányába való kirajzásáról, a szülőföldről való távozás fájdalmáról vagy az idegen hatalom érdekében végzett kényszerű katonáskodás okozta szenvedésekről. Egy ilyen összeállítás természetesen nem szorítkozhat csupán a tragikus eseményekkel közvetlenül összefüggő szövegek, dallamok bemutatására. Műsorkoncepciónk erdélyi régizene, székelyföldi népzene és egykorú verses irodalom ötvöződéséből áll. Néha szövegek is beolvasásra kerülnek, és szükségesnek látszott az egészet egyfajta keretbe foglalni, több tematikus tömbre osztani, amelyek külön nevet is kaptak. Az első, Erdély aranykora és átváltozása (1–4), a fejedelemség időszakának zenéjét villantja fel, abból is leginkább azt, ami székelyföldi vonatkozású: a székely székek szépségeit soroló hajdútáncot, a csíksomlyói klastromban megőrzött Kájoni-kódex táncdallamait, majd Apor Péter szövegeit, amelyek rámutatnak a Habsburg-kor bekövetkeztével történt változásokra, a régi értékek elvesztésére. Ezt követi a Siculicidium (5–10) című tömb, amely magát a tragédiát mutatja be néhány olyan irodalmi szöveg és népies dal segítségével, melyek kifejezetten az akkori történéseket éneklik meg. A következő rész, Mikor a nagy erdőn kimész címmel (11–13) csíki, gyergyói keservesekkel ábrázolja a szülőföldtől való távolodás hangulatát. A negyedik, Keresztül Gyimesen, s bé Moldovába (14–19), néhány bánatos hangulatú népi szöveg segítségével mutatja a kivándorlás irányát, állomásait. A Bukovina, mit vétettem című rész (20–28) komor hangvételű indítása után az új hazában való berendezkedést, az újraéledés derűsebb hangulatát székely táncdallamok, helyi adomák színezik. Ugyanakkor bemutatásra kerülnek a „hazatérés” vágyát és nehézségeit, majd a végleges dunántúli letelepedést ábrázoló szövegek, dalok. A befejező rész, Az „ős-székely melódiák” dicsérete (29–33) címmel, azt hivatott zeneileg ábrázolni, hogy a székelység a madéfalvi tragédiát és minden más tragikus eseményt túl tudott élni, mindig újra lábra tudott állni. Itt optimista hangulatú zene szólal meg, s a megidézett szövegekkel az is bemutatásra kerül, hogy a székelység dalai olyan zenei nagyságokat vonzottak erre a vidékre, mint a világhírű Bartók Béla és Kodály Zoltán, akik ezen a véráztatta tájon fedezték fel a magyar népzene pentaton ősrétegét, s tették ismertté műveikben szerte a világon. Az összeállítás utolsó dala (34) ismét Madéfalvát hozza vissza. A zene végén a siculicidium emlékművén olvasható verses felirat is elhangzik, annak egyik sora adja az epilógus címét: Emlékük nem vész el, örökre fennmarad. Pávai István